Székkutas vasútállomása felett sötét felhők gyülekeznek. Több helyen is olvasni azt, hogy a Szeged-Békéscsaba, tehát a 135-ös vasúti vonal korszerűsítése miatt bontanák a felvételi épületet is. Fontos hangsúlyozni azt, hogy ez még csak tervezet, de az már látszik, hogy ez sem feltétlenül az utazóközönség számára is érzékelhető változás lenne.

A településen a fejlesztési elképzelés az, hogy a felszállás a sínek másik oldalára, a 47-es főúthoz közel kerülnének. Peronokat építenének esőbeállóval, és jegyautomatával, az épületet pedig elbontanák. De miért is ennyire érdekes Székkutas a település értéktárába is bekerült típusépülete?

A történet 1872-ben kezdődik, de először itt csak a 78-as számú őrház volt a vonalon, és a megálló a „Sámson” nevet kapta. A XX. század elején már nőtt a postaforgalom is, és „Vásárhelykutas” nevet kapott a szolgálati hely. A település végül 1908-ban kapott önálló állomásépületet. Ugyanolyat, mint a vonalon ma is látható mondjuk Kútvölgyön, vagy Telekgerendáson. Székkutasé mégis kultúrtörténeti emlékhellyé vált, és ez egy német írónak, Hugo Hartungnak köszönhető.

Az ismert író még cserediákként 1923-ban járt Székkutason (azaz Hódmezővásárhely-kutasipusztán), ahol egy nyáron át élvezhette a magyarok vendégszeretetét, amelyet végül egy regény formájában 1954-ben osztott meg a nagyvilággal, „Ich denke oft an Piroschka”, azaz magyarul: Gyakran gondolok Piroskára. Nyilvánvaló, hogy nem csak a magyar puszta szépsége ragadta magával Hugót, és ez elsöprő erővel magával ragadta a német lakosságot. Hamarjában filmet is forgattak belőle, az akkori magyar politika azonban nyilván hallani sem akart NSZK-s forgatócsoportról, ezért kénytelenek voltak Jugoszláviában, azon belül is az egykori magyarlakta részeken forgatni.

Valójában tehát a Vajdaságban forgattak, Palicson és Zentán, jellemzően hasonló pusztai környezetben, mint ahol egyébként a történet játszódna. A belső stúdió felvételek így is már Németországban készültek el. A film hibátlanul hozza a Monarchia utáni 20-as évek hangulatát, mert bizony a Délvidéken sem történt jó 30 év alatt jelentős vasúti fejlesztés, így szinte eredeti díszleteket kaphattak a film alkotói. A mű a németeknél legalább akkora kultuszstátusznak örvend, mint hazánkban az Indul a Bakterház, és még Lázár János is tett azért, hogy végre Magyarországon is bemutatásra kerüljön.

Kevésbé ismert történet, hogy a könyv és a film sikere után újra felvette az író a kapcsolatot „Piroschkával”, és már házasokként gyerekekkel kiegészülve találkoztak a 60-as években Budapesten. Ebből már egy keserédesebb könyv született, Wiedersehen mit Piroschka címmel, 1967-ben. „Piroschkát” egyébként valójában Késői Katalinnak hívták, férjhez ment és Csorvásra költöztek, 2003-ban hunyt el.

Ne legyenek illúzióink, Székkutast ez a regény és film tette fel a világtérképre, valamint annak az állomása, ahol a cselekmény bonyolódik. Lett később persze rádiós hangjáték, és színházi adoptáció is, a németek részéről pedig komoly érdeklődés, egy ilyen „világvégi” kistelepülés iránt. Elhelyezkedése annyiban is remek, hogy pont nagyjából félúton található Békéscsaba és Szeged között. És ezt akarják összedönteni az illetékesek.

Amikor az író újra meglátogatta az egykori tettei színhelyét, már csárdással fogadták, és valójában pont ez lehetne az épület túlélésének kulcsa: új funkciót kell találni neki. Akármilyen fejlesztést is terveznek, annyi bizonyos, hogy Székkutasnak lesz akár modern megállója, és sejthetjük, hogy ezen a szakaszon nem fog a vonat 80-160 km/órával robogni, hanem jó esetben áll, indul, vagy épp megáll. Így egyáltalán nem indokolt az elbontása az épületnek, megoldható oly módon az elkerítése, hogy ne zavarjon be az élő és működő vasúti forgalomnak.

Egyértelmű, hogy a legnagyobb turisztikai látványosság lehetne az épület, új köntösben. Lakófunkciót nyilván már nem látna el, de erre talán már igény sem lenne. Ugyanakkor egy olyan közösségi hely mindenképp lehetne, ahol ápolják ezen kedves történet emlékét, akár megtekinthető múzeum formájában. Az önkormányzat is szerencsére ezt szeretné, és van is jó példa arra, miképp érdemes ennek nekivágni. Palotabozsokon ma már az önkormányzat tulajdona az épület, a földszinten a vasútbarátokat várják, az emeleti részen iskolamúzeum kerül kialakításra. Felültek szó szerint a nosztalgiavonatra, szereztek már vasúti motorkocsit a 30-as évekből, karácsonykor ez fényfüzért kapott, és egyre több programot kínálnak helyieknek és turistáknak is. Érdemes lenne ezt a mintát követnie Székkutasnak is, mert már rövid idő alatt kiderült, hogy ez működik.

2019 októberében Törökszentmiklóstól pár kilométerre, Barta egykori állomását bontották le. Ott a puszta gyakorlatilag mára kihalt, nem él ott senki sem életvitelszerűen, és centire pontosan ugyanilyen épülete volt, mint Székkutasé. Ott már valóban nagy sebességgel robognak a fővonal mellett a vonatok, és csak az emléke maradt meg, amelynek legalább az állomási tábláját őrzi a vasutasmult.hu Vasúttörténeti Magángyűjtemény Püspökladányban.

Bíró Ferenc képei, ennyi emlék maradt Bartáról:

Itt pedig Székkutas vasútállomása friss képeken (fotók: KHC 2022.01.14.):

Kapcsolódó tartalom: