A Nika csendje Hajdú Hajnalka első regényeként jelent meg, aki egy autóbalesetet követően napokig ágyhoz volt kötve, és az írás segített neki megfeledkezni a fájdalmakról. A szerző az Országos Könyvtári Napok során a Békés Megyei Könyvtár vendége lesz október másodikán.

Különleges történet, mely egy kislány tragédiáját meséli el a gyermeki őszinteség hangján. 1986 súlyos fordulatokkal teli év volt: sok veszekedés után Nika édesanyja elhagyta a családot, majd karácsonykor az édesapja öngyilkos lett. A két gyermeke talált rá. Még azon az éjszakán az apuka öccse autóbalesetet szenvedett, éppen orvost akart hívni a testvéréhez. Hogyan lehet mindezt túlélni és feldolgozni? Erről szól ez a könyv.

– Miért ajánlanád bárkinek, hogy elolvassa a Nika csendjét, mit adhat ez a történet az olvasónak?

– Nem is tudom, melyik oldalról közelítsem meg a könyvet, mert annyiféle mondanivalója van. Talán kezdeném azzal, hogy nem szabad elsőre ítélkezni senki felett, mert ha én azzal kezdem bárhol, ahol még nem ismernek, hogy 15 évesen otthagytam az iskolát és 17 évesen már kismama voltam, talán az emberek többsége elítél emiatt. De aki elolvassa a könyvet, az rá fog jönni, hogy akkor mást nem is tehettem, csak ezt, hogy a történteket lelkileg túléljem.

– Mi adott erőt ahhoz, hogy megoszd a történeted?

– Nagyon sok emberrel találkoztam az életem során, akit teljesen hazavágott egy olyan dolog, ami számomra nem tűnik akkora tragédiának. Persze mindenkinek a saját fájdalma a legnehezebb, de talán ez a könyv sokakat rádöbbent arra, hogy valójában nem olyan szörnyű az életük, mint gondolják. A fiataloknak is meg kell tanulni megbecsülni a szüleiket, mert nem olyan rossz emberek ők, mint ahogyan azt most gondolják.

– Ki tulajdonképpen Nika?

– Ez a név a nevem becézéséből jött, én szerepelek a könyvben. A történet négyéves koromban kezdődik, kifejezetten vidám, színes sztorikkal, ezzel akartam megmutatni az olvasóknak, hogy az életem ugyanúgy kezdődött, mint bárki másé – talán még jobban is. A szüleim fiatalok, egészségesek voltak, becsületesen dolgoztak, nem dohányoztak vagy ittak alkoholt, nem volt adósságunk, szép házban éltünk. Vagyis mindenünk megvolt, ami az emberek szerint adott a boldogsághoz. Majd nyolcéves koromban néhány hónap leforgása alatt szinte minden elveszett. Ugyan előjelei voltak a tragédiának, de ezekről bővebben inkább a történet folytatása, a Mamika hangja (a nagymamám naplója, ami már szintén rendelhető) mesél, hiszen a nagymamám által olyan dolgok is kiderülhetnek, amiket egy kislánynak sem tudnia, sem leírni nem lenne szabad. Abból a könyvből derül ki csak például, hogy miért halt meg az apukám.

– Te hogyan jöttél rá a háttérben zajló folyamatokra? Hiszen egy nyolcéves kislány kevéssé láthat bele a családi titkokba.

– A családom segített emlékezni. Az az érdekes, hogy a bátyám, aki csak egy évvel idősebb, sokkal több dologra emlékezett vissza, mint én. Az anyukám is sokat tudott ebben segíteni. Az édesapám öccse, aki fizikailag túlélte azt az éjszakát, be tudott avatni, mi történt. Édesapám búcsúlevelet is hagyott, abból is sok, eddig ismeretlen részlet derült ki.

– Mikorra tervezed a folytatást?

– Az idén szerintem nem lesz folytatás, szeretném, hogy legyen idejük megemészteni a történetet az olvasóknak. Viszont könyvet nagyon szeretnék még írni. Hozzám az igaz történetek állnak a legközelebb, mert bármennyire élénk a fantáziája valakinek, az életnél tanulságosabb, érdekesebb történeteket senki nem tud írni.

A Hajdú Hajnalkával készült teljes interjú itt hallható: