Áprilistól augusztusig tart a fiókaszezon, ilyenkor rengeteg bejelentést kap a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület is a megmentendő madarakról. Pedig a legtöbbjük nem árvult el, ezért a legnagyobb segítség számukra az, ha nem fogjuk be, ha pedig már megtettük, a megtalálás helyén mielőbb elengedjük őket!

Bár elesettnek, magányosnak tűnhet, ez a repülni tökéletesen még nem tudó házi rozsdafarkú fióka rövid élete egyik legfontosabb önvédelmi döntését hozta meg azzal, hogy elhagyta a fészket. Ha mi teljesen feleslegesen mégis hazavisszük, hogy „megmentsük”, csak kárt okozunk neki, mert elszakítjuk az őt etető és nevelő szüleitől, és szinte bizonyosan csökkentjük az elengedését követő túlélési esélyeit.

Kezeljük helyén a dolgot

Ne felejtsük el, hogy nem akkor vagyunk felelős madárvédők, ha a természeti törvények ellen dolgozva bármi áron meg akarunk menteni minden egyes madarat, fészekaljat és fiókát! Erre csak a végveszélyben levő fajok esetében van szükség. A legfőbb cél ott is a megfelelő élőhelyi viszonyok helyreállítása, mert enélkül az ilyen állatok végül csak állatkertekben maradhatnak fenn.

Meg kell értenünk, hogy a ragadozók, a betegségek és tapasztalatlanság okozta elhullás a természeti folyamatok szerves része. Éppen ezen hatások ellensúlyozása érdekében költ a legtöbb kis- és közepes testméretű énekesmadár évente kétszer (esetleg háromszor), évi akár húsznál is több fiókát felnevelve. Mivel ezek a fajok több évig vagy évtizedig is élhetnek, stabil állomány fennmaradásához nincs szükség minden fióka túlélésére. Sőt, ez kimondottan kedvezőtlen lenne, mivel olyan állományrobbanást eredményezne, melynek következtében rövid időn belül elfogyna a táplálék, betegségek terjednének el, és az állomány magától összeomlana.

Ha a településen gyakori madarak egyetlen fiókáját sem mentenénk meg, az állományok azt sem éreznék meg, még a városokban sem. Érdemes megnézni ezeknek a fajoknak az összesítve jóval százmillió példány feletti éves állomány- és szaporulatadatait. Majd ennek fényében eldönteni, hogy fajvédelmi szempontból van-e jelentősége az évi néhány száz, néhány ezer, ráadásul gyakran feleslegesen „megmentett” fiókának.

Az adatokból az is következik, hogy a települési fiókamentés alapvetően az emberek saját lelkiismeretének megnyugtatásáról, tenniakarás-igényének kielégítéséről szól. Nem kis mértékben azért, mert sokan kicsi emberkéknek tekintik a madarakat, fiókákat – ami nagyon nagy hiba! Illetve nem akarják, nem tudják elfogadni, hogy a fiókák 70-80%-a mindenképpen elpusztul, el kell pusztulnia, ezért van belőlük ilyen sok – ez pedig a természet alap működési rendje, törvénye.

Ez persze nem azt jelenti, hogy ne segítsünk a madarakon. De ezt csak ott, akkor és úgy tegyük, ha erre valóban szükség van, ha vállani tudjuk az ezzel járó terheket, miközben végig ügyelünk arra, hogy a jó szándékunk ne okozzon nagyobb kárt a madaraknak!

A véletlen kiesés ritka

Nem tekinthető általánosnak, hogy egy fióka magától essen ki a fészekből. Ez többnyire erős szélben lengedező, esőtől terhelt ágakkal megdőlő fészkeknél fordul elő. Nem véletlen, hogy a legtöbb, valóban mentésre szoruló fiókát markáns frontbetörést követően találják meg.

A kiesések, kilökések, korai fészekelhagyások hátterében több egyéb ok is állhat:

• a szülőpár egyik tagjának elhullása, ilyenkor a magányos madár kevesebb fiókát (vagy egyet sem) tud etetni, a többi a fészekben pusztul éhen vagy ezt megelőzendő a madár maga szabadul meg a leggyengébbektől (az olyan nagyobb testű fajok, mint a fehér gólya, ilyenkor gyakran meg is eszik a fiókákat, hogy legalább ezzel a táplálékbevitellel ellensúlyozzák a veszteséget);
• pár nélkül maradt magányos hím támadása (ez különösen a fehér gólyáknál látványos, gyakori);
• táplálékhiány vagy rossz minőségű, például növényvédő szerekkel mérgezett táplálék okozta legyengülés, megbetegedés, elhullás;
• szélsőséges időjárás, hőguta vagy kihűlés miatt bekövetkező legyengülés, elhullás;
• fiatal, először költő szülőpár/egyik szülőmadár tapasztalatlansága okozta legyengülés, elhullás;
• fiókák születési, fejlődési rendellenessége, amit a szülők számára a megszokottól eltérő viselkedés jelez;
• a szülőpár vagy az egyik szülő rossz genetikai háttere, ami öröklött betegséget, elhullást okoz a fiókáknál;
• ragadozók (hangyák, pelék, nyest, erdei sikló stb.) támadása;
• „izgága fióka” túl korai, hibás fészekelhagyó viselkedése;
• több nappal később kelt vagy fejlődésben bármi okból lemaradó („kelésgyenge”) fióka is követi nagyobb testvéreit a fészekelhagyásban;
• nagy hőség okozta stressz.

A magányosnak tűnő fióka többnyire nem árva!

Az embereket cselekvésre késztető magányos(nak tűnő) fiókaállapot legtöbbször nem a véletlen, nem baleset következménye, hanem a madarak túlélését segítő, finoman hangolt viselkedési mechanizmus. Az ágak között szabadon (nem odúban) költő madarak fészekaljaira – a tojásokra és különösen az eleségkérő hangot adó fiókákra – nagy kockázatot jelentenek a ragadozók. Ezért ezek a fajok a teljes önállósodás, a tökéletes röpképesség elérése előtt elhagyják a fészket, egymástól és a fészektől mindinkább eltávolodva – a szülők segítségével – magányosan próbálnak túlélni.

A kézenfekvő kockázatok mellett ennek a viselkedésnek az az előnye, hogy lerövidül az az időszak, amikor a fészket megtaláló ragadozó a teljes fészekaljat el tudja pusztítani. Mivel a korai fészekelhagyó madarak ekkor még nem önellátóak és a teljes értékű repülés eléréséig 5-10 napig még fejlődniük kell, a szülők a sűrű növényzetben rejtőzködő fiókákkal hanggal tartják a kapcsolatot, így találják meg és etetik folyamatosan őket.

A dolog akkor működik, ha a szétszóródó fiókák jó takarást kínáló sűrű aljnövényzetbe és kiterjedt bokrosokba tudnak elrejtőzni. Ilyen helyeken a tojások és a fiókák is kellően védettek a fészekragadozókkal szemben, ami természetesen nem azt jelenti, hogy egyet-egyet nem kapnak el, ez azonban természetes jelenség.

Az ilyen viselkedésű fajok fészkeinek mérete is csak akkora, és konstrukciója is olyan, hogy a maximum 70%-os fejlettségi állapotú (méretű) fiókák befogadására alkalmasak. Gyengébb anyagokból áll és kevésbé strapabíró, mint például a gallyfészkek. Ezért az ezt a méretet és életkort elérő fiataloknak el is kell hagyniuk a fészket. Hiszen abban egyszerűen fizikailag nem férnek el többé.

A részleges fészekhagyó madarak fiókái gyakran a szülők riasztó hangjára ugrálnak ki a fészekből. Ezzel – mintha egy ajtó záródna be – egy korszak is lezárul az életükben. Ezért nem nagyon érdemes a visszahelyezésükkel kínlódni, mert szinte bizonyosan nem maradnak meg ott. Amint elvesszük a kezünket, az első zajra rugóként pattannak ki.

Ez a korai fészekelhagyó viselkedés a baglyokra, és bár kisebb mértékben, az odúköltő fajokra (cinegék, verebek, seregély stb.) is jellemző. Ezeknek a madaraknak a repülni még nem, vagy csak részben tudó fiataljai fejlett ösztönös rejtőzködő és túlélő biológiai programmal rendelkeznek. Keresnek maguknak egy jó búvóhelyet, és ott keveset mozogva meghúzódnak. Majd meghallva az eleséggel érkező szülők hangját, válaszolnak erre, így tudatva az öreg madarakat a búvóhelyükről. Ez a kommunikáció nem egyirányú, a szülők speciális hangokkal hívni, irányítani is tudják a fiókákat. Ennek köszönhetően lépésről-lépésre mind távolabb vezetik őket a fészek veszélyes (ismerhetik a ragadozók) közelségéből vagy a ragadozóktól (kutya, macska), az embertől.

Bár nem madárvédelmi kérdés, de az erdőn-mezőn a fűben rejtőzködve lapuló őzgidákat sem kellene összeszedni. Ezek a borjak szinte soha nem árvák, őket két szoptatás között a közelben legelő suták magukra hagyják. De mindig visszatérnek hozzájuk, csak a közeledő ember miatt riadnak meg. Az őzeknek Magyarországon szinte nincs természetes ragadozójuk. Néhány hegyvidéki hiúz, farkas és elsősorban télen a kóbor kutyák kivételével. Az utódnevelési időszakban vadászni sem lehet rájuk. Így a gidák ritka kivételtől eltekintve mindig számíthatnak az anyjukra. Az őz ráadásul az emberre is veszélyt jelentő vadállat, ami agancsával életveszélyes sérüléseket, sőt, halált is okozhat. Ez különösen igaz a háznál nevelt vagy a magunkhoz csalogatott bakokra.