Mire is emlékezünk pontosan ezen a napon? Hogyan követték egymást az események október 23. és november 11. között 1956-ban? Hogyan zajlott le a forradalom? Az eseményeket így foglalta össze Harmat Árpád Péter a Történelem cikkek portálon megjelent írásában.

Az 1956-os forradalmat megelőző hét esztendő leggyűlöltebb kommunista diktátora Rákosi Mátyás volt. 1956 júliusában bekövetkezett bukása – vagyis az oroszok által történő leváltása és Szovjetunióba költöztetése – átmenetileg csillapította ugyan a lakosság elkeseredését, de mivel a helyére „bűntársa” Gerő Ernő került, a lakosság hangulata alig változott Magyarországon. Az embereknek elege volt az ÁVH korlátlan hatalmából, a diktatórikus kormányzásból, a koncepciós perekből az esztelen és logikátlan gazdaságirányításból illetve az alacsony életszínvonalért felelős kommunista vezetésből. Az elkeseredés és düh nyomán, 1956 őszén küszöbön állt a forradalom Magyarországon. A megmozdulásoknak három jelentős előzménye volt! Először is Losonczy Géza, a Petőfi-kört szervező újságíró nyíltan kritizálta Gerő Ernőt a Magyar Nemzetben. A cikk egyértelműen jelezte a formálódó magyar ellenzék tettvágyát, melyet tovább serkentett a Magyar Írók Szövetsége is, mely 1956 szeptemberében nyíltan követelte Nagy Imre visszatérését.

Az előzmények sorában a második Rajk László újratemetése volt. Miután még Rákosi idején megtörtént Rajk rehabilitációja, – vagyis napvilágra került az 1949. október 15-én történt kivégzése előtti per valódi háttere – végre megtörténhetett 1956. október 6-án újratemetése is. Maga a temetés óriási politikai tüntetéssé változott, melyen egyes becslések szerint körülbelül 200 ezer fő vett részt előbb a Kerepesi temetőben, majd a Batthyány örökmécsesnél. A harmadik előzmény a lengyelországi események nyomán kezdődő szerveződés volt. A lengyel kommunista párt élén 1948 és 1951 közt Wladislaw Gomulka állt, de mivel kritizálta a Sztálinizmust, 1951 –ben leváltották és letartóztatták.

Ám közben 1956 őszén kirobbant a Poznani munkásfelkelés, melyben a dolgozók a bérek emelését, normák igazságosabb meghatározását és szabad választásokat követeltek. A felkelést ugyan leverte a karhatalom, de a néptömegek ezt követően Gomulka kiengedését és pártfőtitkári kinevezését követelték. Emellett jelentős szovjetellenes tüntetések kezdődtek országszerte. A lengyel kommunista párt engedett a nyomásnak, és saját hatáskörben döntve kiengedte Gomulkát és kinevezte pártfőtitkárnak. Válaszul 1956. október 21-én a szovjet csapatok megindultak Lengyelországba, hogy erőszakkal vessenek gátat a további eseményeknek.

A világ, és főként a forradalom szélén álló Magyarország népe lélegzet visszafojtva figyelte mi fog történni. Ám Gomulka megtalálta a békés rendezés módját. Tárgyalásokat kezdett a szovjetekkel, melyben kompromisszumot ajánlott, vagyis mérsékelt, és a szovjet érdekeket nem sértő reformokat ígért, melyekhez végül a szovjet vezetők hozzájárulásukat adták. A fegyveres összecsapás így elmaradt, Gomulka pedig október 24-én felszólította az embereket, hogy hagyják abba a tüntetéseket és vegyék fel a munkát. A szovjet-lengyel viszonyt kétoldalú megállapodással rendezte a Szovjetunióval. Ezzel egy sajátos és kivételes kapcsolatot alakított ki, az oroszokkal, mely bizonyos kérdésekben – például a vallás ügyében – jelentős engedményeket tartalmazott. Főtitkári beosztását egészen 1970-ig megtarthatta.

A magyar forradalom közvetlen előzményei

Magyarországon azonban 1956 őszén az események nem a békés megoldás felé haladtak. 1956. október 16-án Szegeden párttól független ifjúsági szervezet alakult, a MEFESZ (Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége). Alig egy héttel később pedig 1956. október 22-én a budapesti műegyetemen 16 pontos követelés készült a legfontosabb követelésekről, mint a szovjet hadsereg kivonulása, Nagy Imre kormányfői kinevezése, többpárti szabad választások megtartása, szabadságjogok biztosítása, a magyar nemzeti szimbólumok szabad használata, Rákosi bíróság elé rendelése, és a bérek rendezése. A MEFESZ-hez más egyetemek is csatlakoztak: Pécsen, Miskolcon, és Sopronban. Az egyetemisták október 22-én, a Budapesti Műszaki Egyetem nagygyűlésén fontos döntésre jutottak: másnap a lengyel eseményekre reagálva, szimpátiatüntetést fognak tartani a lengyel-magyar barátságot jelképező Bem József szobor környékén. (A döntés idején, október 22-én még nem lehetett tudni, hogy Lengyelországban a szovjet tankok valóban támadásba lendülnek e majd a tüntetők ellen, vagy esetleg békés megoldás fog születni.)

A forradalom és szabadságharc kirobbanása

A forradalom és szabadságharc 1956. október 23-án kezdődött. A pártvezetés ugyan hosszú vita után végül engedélyezte a lengyel szimpátiatüntetést, ám elkéstek az engedményekkel. A nagy napon három fontos forradalmi központ alakult ki. Az első maga a Bem tér volt, ugyanis a diákok a Műegyetemtől a Duna parton vonultak oda, egyre növekvő számú tömeggé gyarapodva. Másik csoport előbb a Petőfi szobornál meghallgatta Sinkovits Imre szavalatát, a Nemzeti dalt, illetve a forradalom 16 pontos követelés listáját, majd ezt követően vonultak a Bem térre. Itt megszületett a forradalom jelképe, a közepén lyukas nemzeti zászló, melyből kivágták a népre erőltetett és történelmünktől idegen kommunista címert. A téren a tömeg meghallgatta az írók kiáltványát is, Veres Péter tolmácsolásában, aki az Írószövetség nevében mondta el azt. Innen a közben már 200 ezer főre duzzadt tömeg a Parlament elé ment, és Nagy Imre megjelenését követelte.

Miért Nagy Imre vezetését akarta a tömeg?

Nagy Imre még 1953 júliusa és 1955 márciusa közti miniszterelnöksége idején bizonyította reformjaival, hogy a demokrácia híve, aki bár abban az időben még a pártállam keretei közt, de akkor is a nép érdekében dolgozva, javítani akart a lakosság helyzetén. Sztálin 1953. márciusi halála után Nyikita Hruscsov – az új szovjet pártfőtitkár – változásokat akart. Egy új típusú, engedékenyebb, központilag kevésbé uralt gazdaságpolitika kísérleteként engedélyezte Magyarországon, hogy a gazdasági változásokat akaró Nagy Imre legyen a miniszterelnök. Tehát 1953 júliusa és 1955 márciusa közt Nagy Imre vezetésével új kormányprogram próbálta helyrehozni a gazdaságot. A program szerint: Mérsékelni kell az ipari termelést és reáljövedelmet, a mezőgazdasági termelést és a beruházásokat pedig növelni.

Nagy Imre 1953 nyarán leállította az erőszakos téeszesítéseket, a hadsereg és a nehézipar erőltetett támogatása helyett a könnyűipart és a kisipart kezdte segíteni. Emellett politikailag is enyhített az elnyomó rendszeren: az ÁVH -t visszaszorította, és felfüggesztette a koncepciós pereket. Azonban a világpolitikai változások leállították Nagy Imre reformjait. 1955. május 9-én a NATO felvette soraiba az NSZK-t, ami miatt a hidegháború kiéleződött, és Hruscsov visszakozott a gazdasági nyitástól. Azonnal leállította Magyarországon a reformokat, és Rákosi leváltotta Nagy Imrét.

1956. október 23-án délután 18 órakor tartott rövid beszéde, mely „elvtársak” megszólítással kezdődött – és így füttyszó és tiltakozó kiabálás közepette indult – az 1953-as programjáról szólt, ám ezúttal a tömeg már sokkal többet várt és akart ennél. Bár Nagy Imre első nyilvános szereplése 1956. október 23-án csalódottságot keltett, az emberek érezték, van már olyan ember a parlamentben aki idővel a forradalom élére állva sikerre viheti az átalakulást.

A forradalom kiteljesedése

Nagy Imre parlamenti beszéde mellett a forradalom emblematikus megmozdulása volt a városligeti, 1951-ben épült 8 méteres Sztálin szobor ledöntése. A szovjetek melletti politikai elkötelezettséget, és Sztálin dicsőítését jelképező monumentális alkotás a magyarság szemében az elnyomás szimbóluma volt. A tömeg október 23-án ledöntötte hát, majd a szobor fejét a testről leválasztva teherautóval a Blaha Lujza térre, a Nemzeti Színház közelébe vontatta.

A Bródi Sándor utcában található rádió azért volt a forradalmárok fontos célpontja, mert a 16 pont közzé tétele szempontjából kulcskérdés lett elfoglalása. A rádiónál a katonák egy része váratlanul átállt, így először úgy tűnt, áldozatok nélkül is megszerezhető lesz az épület. Ám ekkor az ÁVH emberei az ablakokból tüzet nyitottak a forradalmárokra, és így a szabadságharc később hosszúra nyúló áldozati listáján megjelentek az első hősi halottak nevei. Az épület mindezek ellenére hajnalra az ostromlók kezébe került, majd a rádiót átköltöztették a Parlamentbe.

Az események fontos fordulóponthoz közeledtek, mert a Szovjetunió – a kétpólusú világrend egyik szuperhatalma – és a kelet-európai térség valódi ura megelégelte a magyarországi folyamatokat. Lényeges és sorsfordító változásokra készült, melyek már túlmutattak határainkon és – bár ezt akkor még senki nem tudhatta – világpolitikai jelentőségű történések gyújtópontjaivá vált Magyarország. A további események meghatározó kulcsfigurája Nyikita Szergejevics Hruscsov, a donyecki szénbányászból pártvezérré vált ukrán kommunista lett, aki Sztálin halála, vagyis 1953 óta vezette a Szovjetuniót (és ezzel az egész kelet-európai térséget).

A rádiónál folyó eseményekkel egy időben, de 1600 kilométerrel keletebbre, – Moszkvában – este 21-órakor Nyikita Hruscsov két fontos döntést hozott. Egyrészt a Budapest környéki laktanyák harckocsijait a városba rendelte, másrészt utasítást adott átmeneti időnyerés céljából arra, hogy a magyar tömegek által követelt Nagy Imrét időlegesen miniszterelnökké nevezzék ki. A magyar pártvezetés így 1956. október 24-én reggel 8 órakor nyilvánosan is bejelentette a fontos eseményt. A forradalom második napja a harcok megindulását hozta, ugyanis a Hruscsov által küldött tankok reggelre megjelentek Budapest utcáin. A magyar felkelők azonban szembeszálltak velük, és a laktanyákból szerezve fegyvert, illetve Molotov koktélokat készítve, megindították a szabadságharcot.

A legfőbb budapesti felkelő központok a Széna tér, a Baross tér, a Corvin köz, a Mester utca és a Tűzoltó utca lettek. A forradalom és szabadságharc országos méretűvé vált, amikor a nagyobb városokban is tüntetések kezdődtek. Ám a pártközpontban október 24-én Katonai Bizottság alakult Münich Ferenc vezetésével, és szovjet vezetők érkezésével megkezdődött az események visszaszorításának megtervezése. Az orosz vezetők leváltották Gerőt és helyére a fiatalabb és a tömegek számára nagyrészt még ismeretlen, – ekkor 44 éves – Kádár Jánost nevezték ki.

Véres csütörtök a Parlamentnél

A harmadik nap súlyos áldozatokat követelt, ugyanis október 25-én a budapesti tömeg megint a Parlament elé vonult, ám a háztetőkről az államvédelmi hivatal emberei tüzet nyitottak a védtelen (és békés) tömegre, mintegy 80-100 életet kioltva. A parlament előtti lövöldözést és tömeggyilkosságokat illetően (melyek „véres csütörtök” néven vonultak be a magyar történelembe) a mai napig nem tudják a történészek, hogy kinek a parancsára kezdődött az egész és pontosan hány áldozatot követelt a vérengzés. A legvalószínűbbnek az tűnik és ezt erősíti meg Eörsi László is. (Forrás: Varga László, A magányos tömeg 1950–1956.), hogy az első sorozatok a Földművelődésügyi Minisztérium padlásteréből érkezhettek a tömegre, mégpedig Gosztonyi Péter hadtörténész szerint a kommunista vezetést kiszolgáló „Partizánszövetség” nevű szervezet (volt ávósok) gépfegyvereiből. Ezt követően pedig a helyszínen tartózkodó KGB főparancsnok, Ivan Szerov adhatott tűzparancsot a harckocsik és lövészek pusztító sortüzeire. A végeredményt illetően 80 és 1000 közti becslések is megjelentek már az áldozatok számát illetően.

A tüntetők megvadultak és a féktelen düh hatására az ÁVH embereit kezdték keresni, meglincselve olyanokat is, akikre csak a gyanú árnyéka vetült. (A forradalom 20 napja alatt 28 embert vert halálra a tömeg, nagy részük ÁVH -s volt, és ezen a napon lincselték meg.) Október 26-án a negyedik nap, a Kilián laktanya is az események középpontjába került, amikor a felkelőknek sikerült bevenniük az épületegyüttest. Mivel a laktanya visszafoglalására kiküldött Maléter Pál ezredes váratlanul a szabadságharcosok oldalára állt, úgy tűnt a forradalom győzelmének esélye és ezzel a reménykedés lángja újra magasba csaphat.

Október utolsó napjaiban a vidéki harcok több helyen felülmúlták a pesti eseményeket is, így Mosonmagyaróváron a karhatalom által elrendelt sortűz 100 halottat követelt. Ennek ellenére mindenhol munkástanácsok alakultak, és Donáth Ferenc, illetve Losonczy Géza a pártvezetőket felkeresve a kormány azonnali átalakítását kezdte követelni. A követelést Kádárék ekkor már nem merték elutasítani, és 1956. október 27-én megtörtént a Rákosi időszakban elképzelhetetlen, vagyis létrejött egy koalíciós kormány. A koalíciós forradalmi kormányban a kommunistákon kívül miniszteri tárcát kaphatott két kisgazda politikus is, Kovács Béla és Tildy Zoltán. 1956. október 27-én, a forradalom ötödik napján tehát minden jel arra mutatott, hogy Magyarország ki fogja tudni harcolni szabadságát.

A forradalom átmeneti győzelme

Az 1956. október 28. és november 3. közti hét nap a forradalom győzelmi időszaka volt. Október 28-án Donáth és Losonczy után a Szabad Szó is követelte, hogy a hatalom az eseményeket ellenforradalom helyett a nemzeti demokratikus forradalom megnevezéssel illesse. Kialakult Nagy Imre programja is, amikor ugyancsak október 28-án délután megtartott rádióbeszédében kifejtette legfőbb célkitűzéseit.

Ezek közt első volt a Nemzeti Demokratikus Mozgalom terminus elfogadtatása a világgal és „tető alá hozni” a tűzszüneti megállapodást. A második célnak a szovjet csapatok kivonulásának elérését tekintette, majd ezt követte az ÁVH feloszlatása, illetve amnesztia biztosítása mindenkinek. A miniszterelnök a demokrácia feltételeit akarta megteremteni a szabadságjogok és a szabad választások, többpártrendszer kialakításával. A hosszabb távú célok közt előkelő helyet foglalt el a régi magyar jelképek visszaállítása, a március 15. nemzeti ünneppé nyilvánítása és a gazdaságban az erőszakos téeszesítések befejezése. Nagy Imre fontosnak tartotta még az általános fizetésemelés, illetve az árrendezés és más szociális problémák megoldásának kérdését is.

A forradalom ideiglenes győzelme hátterében azonban a Szovjetunió taktikázása állt. Ugyanis az oroszok csupán csak időt akartak nyerni, amikor bejelentették tárgyalókészségüket, és megkezdték erőik visszavonását. Taktikázásuk állt a mögött is, hogy hozzájárultak az ÁVH lefegyverzéséhez, és ahhoz, hogy helyükbe, a forradalmat és a magyar nép érdekeit védelmező Nemzetőrség lépjen. A pillanatnyi helyzetet kihasználva Nagy Imre és a vezetés átköltözött a Parlamentbe, és a miniszterelnök azonnal utasítást adott az 1949. február óta igazságtalanul fogságban tartott Mindszenthy József bíboros kiszabadítására.

Nagy Imre október 30-án rádióbeszédben jelentette be a többpártrendszer bevezetését. Még aznap és másnap összesen kilenc politikai párt alakult újjá. A frissen újraalakult pártok közül négy azonnal belépett a kormánykoalícióba. A Magyar Szocialista Munkáspárt, a Független Kisgazdapárt, az SZDP és a Petőfi Párt (régi nevén parasztpárt). Az új koalíciós kormány november 3-án átalakult, államminiszteri kabinet jött létre, benne mind a négy pártból két-két emberrel. Az átalakulás elérte a fegyveres erőket is. Amikor minden fegyveres testületet, nevezetesen a hadsereget, rendőrséget, határőrséget és a nemzetőrséget is, a stabilitás eléréséig egységes parancsnokság alá, a Forradalmi Karhatalmi Bizottság hatáskörébe rendelték. A honvédelmi miniszter Maléter Pál lett.

A forradalom győzelmi szakaszában a tömegek biztonságuk és megnyugvásuk érdekében a korábbi hét év politikai elnyomásának és rémuralmának legfőbb szimbólumát, a kommunista pártszékházat is birtokba akarták venni. Így október 30-án megindult a Köztársaság téren lévő szimbolikus épület ostroma. A pártszékházat bevétele során összesen 24 olyan embert is meglincseltek, akiről úgy tudták, hogy a gyűlölt ÁVH-nak dolgozik. Jelentősen hevítette az indulatokat, hogy a tömeg azt hitte, a székház és a tér alatt titkos politikai börtönrendszer működik, ahol ismeretlen körülmények közt elhurcolt embereket tartanak fogva. Bár ez a hír hamisnak bizonyult, a lakosság megnyugodott a győzelem betetőzésének tartott ostrom után.

A szovjet támadás és a megtorlás

A Szovjetunió az október utolsó napjaiban a nyugattal megkötött titkos alkuig a magyar forradalommal szemben a megtévesztés politikáját alkalmazta. Kifejezte ugyanis látszólagos tárgyalókészségét, hogy időt nyerjen, és egy forradalmi küldöttséget hívott tárgyalni a parlamentbe. A küldöttség november 3-án Maléter Pál vezetésével indult el a találkozóra. Ám az orosz katonaság tárgyalás helyett a tököli főparancsnokságra szállította őket.

Ugyanis közben Hruscsov megkapta a nyugati „hozzájárulást” a beavatkozásra, így november 1-én megszületett a Forgószél hadművelet terve Magyarország katonai lerohanására. Az akciót Hruscsov a Varsói Szerződés főparancsnokára Konyev marsallra bízta. Az események felgyorsultak. November 1-jén Jurij Andropov nagykövet magához hívta Münnich Ferencet és Kádár Jánost, majd váratlanul a Szovjetunióba vitette őket. Moszkvában a két meglepett magyar vezetőt választás elé állították. Vagy közreműködnek a forradalom leverésében, vagy nem térhetnek haza és a Szovjetunió miután lerohanta az országot, új személyeket keres Magyarország élére. Végül Kádárék elfogadták a „felkérést”. Azzal a feltétellel, hogy a forradalom eltiprása után nem állítják vissza a Rákosi rendszert, és idővel mérsékelt változások valósulhatnak meg.

Szolnokon Kádárék csatlakoztak a Budapest megtámadására induló páncélos hadsereghez. De előbb Kádár rádióbeszédet mondott, melyben bejelentette a Forradalmi Munkás Paraszt kormány megalakulását. Majd beolvasta az új és „legitim” kormány névsorát. A bejelentést követően Kádár és Münich Szolnokon várta meg a budapesti forradalom leverését. A szovjet támadás november 4-én hajnali 4-kor indult meg. Alig több mint egy órával később, hajnali 5 óra 20 perckor Nagy Imre rádióbeszédre kényszerült. Ez volt élete utolsó szabad megnyilatkozása.

„Itt Nagy Imre beszél a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állna! A kormány a helyén na! Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!”

A reménytelen harc Pesten november 4. és 11. közt folyt. Utoljára Csepel-Újpest esett el, vidéken pedig Dorog, Tatabánya, és Pécs tartott ki legtovább. Ám november 11-re mindenütt vége lett a harcnak.

November 7-én Kádárt egy szovjet harckocsi vitte Pestre, ahol letette a hivatali esküt. A Nagy Imre kormányt november 12-én hivatalosan is felmentették. Nagy Imréék a harcok során a parlament elhagyására kényszerültek. Ám Hruscsov és Tito összefogtak a csapdába ejtésük idejére, és Tito menedéket ajánlott nekik a Jugoszláv nagykövetségen. Mikor azonban Nagy Imre és társai odaértek, a Kádár-kormány elismerésére kérték fel őket (ezt megtagadták). Végül november 4-22 között a követségen tartózkodtak, majd Kádár a tárgyalás ígéretével kicsalta őket. Ekkor meglepetésként kellett tudomásul venniük, hogy az értük küldött busz célállomása a tárgyalások helyszíne helyett egy romániai katonai bázis volt. A forradalmi csoport a laktanyában 5 hónapot tartózkodott, majd 1957 áprilisában visszavitték őket Budapestre a tervezett per végrehajtására.

Eközben Mindszenty József bíboros az USA nagykövetségre menekült, ahol végül 15 éven keresztül tartózkodott, egészen 1971-ig. Ekkor a Vatikán és a magyar kormány megállapodásával távozhatott a Vatikánba.

Az ellenállás letörése

A forradalom leverése után a Kádár-rezsim két fő gondja a munkástanácsok visszaszorítása és a hatalommal továbbra is ellenséges, lázító szervezetek megszüntetése volt. A Nagybudapesti Központi Munkástanács például november 14-én jött létre, és jelentős hatalommal bírva sztrájkokat szervezett Budapesten. Kádáréknak ráadásul ekkor még nem álltak rendelkezésre megbízható rendvédelmi alakulatok. Így ideiglenesen önkéntes pártemberekből vattakabátos pufajkásokból szerveztek félkatonai csoportokat, a rendőri feladatok elvégzésére. Később erre a célra jött létre 1957 januárjában a munkásőrség. A sajátos helyzetben eleinte tárgyalni kényszerültek a munkástanácsokkal. Majd december 9-én már képesek voltak erővel is fellépni, és rajtaütöttek a budapesti munkástanácson. Az ellenséges szervezetek közt a Magyar Értelmiségi Forradalmi Tanács jelentette a fő veszélyt a hatalomra, illetve az Írószövetség, mely továbbra is nagy véleményformáló erővel bírt Magyarországon.

Ezen szervezetekkel Kádárék december 11-én számoltak le, amikor egyszerűen betiltották működésüket. Közben december 5-én és 6-án összesen 200 értelmiségi vezető tartóztattak le. Köztük a munkástanácsok két vezetőjét, Bali Sándort és Rácz Sándort.

A megtorlás Magyarországon

A harcokban összesen 3300 felkelő halt meg. A megtorlás során pedig 229 embert végeztek ki, és további 20 ezer forradalmárt börtönöztek be. (A kivégzettek közt volt hat nő és számtalan tizenéves kamasz is.) Jelentősnek tekinthető az internáltak száma, hisz összesen 13 ezer „gyanúsított” kapta ezt a sorsot. A harcok és megtorlás elől 170 ezer ember menekült külföldre. Mindezekhez kell hozzászámolni, hogy a december elejére időzített „rendcsinálás” során történő tömegbe lövésekkel – Salgótarjánban, Miskolcon, Egerben – további 100 halálos áldozat is gyarapította a veszteségek listáját. Mindent egybevéve az 1956-os forradalom és szabadságharc erőszakos leverése 3629 magyar élet kioltását, 200 ezer ember életének gyökeres megváltozását, és egy egész nemzet önálló akaratának elfojtását hozta.

A Nagy Imre per 1958 február és június közt zajlott, a vád pedig „szervezkedés a népi demokratikus rend megdöntésére” volt. A végső ítélet nem volt kérdéses, az egész per valójában csupán egy színjátékként zajlott. A peres eljárás főbíróját, Vida Ferencet később egyébként a kádári vezetés az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésében nyújtott tevékenységének elismeréseként magas állami kitüntetésben részesítette. A Magyar Szabadság Érdemérmet vehette át „szolgálataiért”. Az elismerés dacára Vida Ferenc haláláig tagadta, hogy az MSZMP vezetői illetve maga Kádár János utasította volna a halálos ítéletek meghozatalára. (Az általa vezetett tanács egyébként összesen húsz ember ellen hozott halálbüntetést akkoriban első vagy másodfokon. Vida Ferenc 1990. november 7 -én hunyt el Budapesten.)

A Nagy Imre per főügyészét (Nagy Imréék vádlóját), aki a halálos ítéleteket „kérte”, Szalay Józsefnek hívták. A per után előléptetést kapott: 1960. június 12-étől az igazságügyi miniszter első helyetteseként dolgozhatott. Később, karrierje csúcsát akkor érte el, amikor kinevezték a Legfelsőbb Bíróság elnökévé. Tisztségét 1968. március 30-ig töltötte be. (Szalay József 1969 december 24 -én hunyt el Budapesten 61 éves korában.)

Az 1958 júniusára lezáruló eljárás végén – ahogyan várható volt – három halálos ítélet született. Ezeket 1958. június 16-án hajnalban hajtottak végre (kötél által) a gyűjtőfogház udvarán Nagy Imre, Maléter Pál, és Gimes Miklós elítélteken. A holttesteket előbb a börtön udvarán földelték el, majd 1961-ben az Új Köztemető 301-es parcellájának egyik jeltelen sírjában, hamis neveken. Az említett halálos ítéleteken túlmenően, külön eljárásban Szilágyi József halálra ítélése is megtörtént a per alatti magatartása miatt. Losonczy Géza pedig a tárgyalás előtt halt meg. Kopácsi Sándort, Budapest volt rendőrfőnökét életfogytiglani, Donáth Ferencet tizenkét évi, Tildy Zoltánt hatévi, Jánosi Ferencet nyolcévi, Vásárhelyi Miklóst, a Nagy Imre kormány sajtófőnökét ötévi börtönre ítélték.

Később ugyan Kádár azzal is megpróbálta „feledtetni” az eseményeket, hogy jelentős béremeléseket rendelt el (18%). Illetve megszüntette a beszolgáltatásokat, és lehetővé tette az állami boltok bérbeadását. Emellett lehetővé tette március 15. iskolaszüneti nappá nyilvánítását, és zászlónkon a kommunista címer mellőzését. De ugyanakkor 1957. májusában megkötötte a szovjet-magyar államközi szerződést a szovjet csapatok ideiglenes itt tartózkodásáról.

A szovjet hadsereg végül még 34 évig tartózkodott hazánkban. A Közép-Európában (Kelet-Németországban, Csehszlovákiában, Lengyelországban és Magyarországon) állomásozó szovjet csapatok egyoldalú kivonását 1988 decemberében jelentette be Mihail Gorbacsov. A magyarországi folyamatot az 1990 márciusában kötött moszkvai egyezmény szabályozta. Ekkor 50 ezer orosz katona, 19 ezer polgári alkalmazott és 32 ezer családtag tartózkodott Magyarországon. A csapatkivonás 1990 márciusában kezdődött meg. Az utolsó katonai alakulat 1991. június 16-án távozott. Három nappal később, 1991 június 19-én, délután 15 óra 01 perckor a záhony-csapi hídnál pedig elhagyta az országot a legutolsó szovjet katona, Viktor Silov altábornagy, a déli hadseregcsoport parancsnoka is. A magyar országgyűlés a 2001. évi XVII. törvényben („az ország szabadsága visszaszerzésének jelentőségéről és a Magyar Szabadság Napjáról”) június 19-ét nemzeti emléknappá, a hónap utolsó szombatját pedig a Magyar Szabadság Napjává nyilvánította.

Történész körökben elterjedt vélekedés szerint az 56 -os megtorlások igazi befejeződése 1963 -ig váratott magára. Akkor Kádár János márciusban kiadta az 1963 évi 4. törvényerejű rendeletet, melyben közkegyelmet hirdetett az 56 -os forradalom letartóztatottjai számára. A rendelet alapján 3480 ember szabadulhatott a kommunista börtönökből! (Többek közt ekkor távozhatott a börtönből Göncz Árpád későbbi köztársasági elnök és Bibó István a rendszerváltás gondolatiságának elindítója is.) A közkegyelem azonban nem volt teljes, és természetesen a meghalt százak is történelmünk örök veszteségét jelentik. 1956 emléke örökké élni fog a magyarok szívében!