Idén már 5. alkalommal adott otthont Nagybánhegyes a Nemzetközi Szlovák Szimpóziumnak, melynek keretében festőművészek érkeznek a településre, hogy ott több napon keresztül alkossanak. 

hirdetés

Az esemény tulajdonképpen kényszerből született, ugyanis bár Nagybánhegyesen korábban sokan voltak szlovákok, a nyelvet már alig beszélték és gyakorolni sem tudta hol, kivel a lakosság. Ezért úgy döntöttek a szervezők, hogy egyfajta művészeti tábort indítanak, ahová szlovákul beszélő szereplőket hívnak. Emellett megvolt egy olyan gondolat is, hogy szerettek volna valamilyen értéket hagyni a településre a nagybánhegyesi szlovákok nevében.

Azon túl, hogy a napok festéssel, ismerkedéssel, beszélgetéssel teltek, kirándultak is a résztvevők. Több művész érkezik Szlovákiából és más környező országok szlovák közösségeiből, nekik mutatják meg azt évről évre, hogy Magyarországon hogyan élnek, dolgoznak ezek a közösségek. Az első festőcsapat kizárólag Szlovákiából érkezett, mert Pepó János szervező eleinte nem talált Magyarországon olyan művészt, aki szlovák gyökerekkel rendelkezik és beszéli is a nyelvet. Négy év után sikerült: ő volt Dutkon Anikó, aki így meghívott résztvevőként érkezett a táborba.

Idén már 16 résztvevő utazott Nagybánhegyesre, többet nem is tudnak fogadni, mert nincs már szálláshely a községben. Szimpózium lett a nyolcnapos rendezvény neve, ez is mutatja, hogy többről van szó, mint egy egyszerű művésztelepről. Az alkotók az egynapos kirándulást leszámítva kedvükre jönnek-mennek a településen, keresik az ihletet. Olyanok is vannak a csapatban, akik magukkal viszik a témát, nem a környezetből inspirálódnak.

A község lakói szintén nagyon a szívükön viselik, hogy jól érezzék magukat a vendégek. Süteménnyel, a kertben termett zöldségekkel, gyümölcsökkel kedveskedtek nekik nap mint nap. Anikó áradozva mesélt mind a szervezők, mind a lakosok hozzáállásáról, hiszen így nekik tényleg csak festeniük kellett. Ráadásul a társaság ugyancsak varázslatos volt, mindenki a legnagyobb alázattal és kedvességgel fordult a másikhoz. Ezért is nagyon bízik abban, hogy jövőre visszavárják.

A békéscsabai festőművész számára még viszonylag új ez a terep, ezért is élte meg annyira fantasztikusan ezt a nyolc napot. Olyan alkotók festettek mellette, akik egyetemeken tanítanak, nevük van ezen a területen. Ebből kifolyólag pedig nagyban hozzájárultak a tanácsaikkal, látásmódjukkal ahhoz, hogy Anikó szintén rátaláljon a hangjára a képein keresztül.

Azt már Pepó János árulta el, hogy új arcok csak akkor kerülnek a csapatba, ha a korábbiak közül valaki nem tud jönni. Anikó mellett egy szerbiai szlovák hölgy érkezett még új tagként. Nagy felelősséggel választják ki mindig a szervezők az újakat, hiszen egy összeszokott csapatba kell beilleszkedjenek. Anikót a Békés Megyei Könyvtárban megnyílt AmArt csoportos kiállítás után keresték meg, aki örömmel el is fogadta a meghívást – a többi pedig már történelem. Anikó maga egyébként erős szlovák gyökerekkel rendelkezik, még otthon és az iskolai tanulmányai során sajátította el a nyelvet, így nem jött zavarba a nyolc nap során – még úgy sem, hogy előtte mintegy húsz évig nem is használta.

Bár maga a szimpózium mindössze pár napig tartott, az élet és a munka nem áll meg. Megnyílt a kiállítás az új festményekből, amelyeket az alkotók hagytak hátra Nagybánhegyesnek. A korábbi évek képei ugyancsak keringenek, vándorkiállítások keretében. Emellett készül egy album is, szlovák és angol nyelven, bemutatva a képeket és készítőiket.