Vajon elég tiszta víz folyik-e a csapból? Biztonságos a csapvíz fogyasztása az egész országban? Meddig tart ki az ivóvíz? Ezekről a témákról tájékoztatta Vargha Márta, az Országos Közegészségügyi Intézet osztályvezetőjét, az MTA ÖK Víztudományi Koordinációs Csoport szaktanácsadója a Magyar Tudományos Akadémia munkatársait.
hirdetés
Az országos helyzetet tekintve egyértelműen kijelenthető, hogy jól állunk tiszta ivóvízzel. A szolgáltatott ivóvíz minősége a hazai települések túlnyomó többségén megfelelő. Jelenleg az ország mintegy 3150 települése közül már csak 16 olyan van, ahol a határértéket meghaladó arzén- vagy bórtartalom miatt nem javasolt a csapvíz fogyasztása.
hirdetés
Azt a kérdést, hogy mitől jó az ivóvíz, két irányból lehet megközelíteni. A korábbi, ellenőrzés-központú szemlélet szerint akkor jó az ivóvíz, ha megfelel a rendeletben szabályozott, terjedelmes (közel 60 tételből álló) paraméterlista valamennyi határértékének – mondja Vargha Márta. Ez azonban mindig csak egy pillanatnyi állapotot mutat. Ezért igazán akkor biztonságos az ivóvíz, ha már az előállítása során törekednek valamennyi lehetséges kockázat felderítésére és megelőzésére. Így a fogyasztókhoz eljutó víz már bizonyosan nem okozhat megbetegedést. Azért is fontos ez a szaknyelvben kockázatalapúnak nevezett megközelítés, mert nem lehet a vízvizsgálatok számát olyan nagyra növelni, hogy azzal 100%-os biztonsággal észleljünk egy váratlan szennyezést.
További szempont, hogy az ivóvíz a fogyasztó számára is elfogadható legyen – sajnos még mindig sok helyről érkezik panasz a csapvíz sárgás színére, zavarosságára, esetleg kellemetlen szagára. Ezt a legtöbb esetben az ivóvízhálózatok leromlott állapota okozza, ami miatt a csőhálózatból különböző anyagok oldódhatnak ki, vagy baktériumok szaporodhatnak el. Ez sokszor nem is a gerincvezetékekben, hanem az épületek, lakások vízvezetékeiben megy végbe.
Az ivóvíz minőségét meghatározó tényezők mindig az ivóvíz-előállítás módjától függenek. A technológia fejlődésével (de mondhatjuk azt is, hogy egyben a fogyasztói igények növekedésével) párhuzamosan és folyamatosan változnak. A 20. század elején még a fertőzésveszély jelentette a legnagyobb problémát, ami az artézi kutak fúrásával megoldódott. Az 1980-as években viszont fény derült arra, hogy ezek a mélységi vizek sok esetben kémiai szempontból szennyezettek. Elsősorban arzénnel, ami a koleránál, tífusznál persze sokkal kisebb, de mégis jelentős egészségügyi kockázat. A többlépcsős ivóvízminőség-javító program eredményeképpen már ennek a megoldásához is közel járnak, de mindig van újabb feladat. Jelenleg közegészségügyi szempontból a következő lépést a már említett, elosztóhálózattal összefüggő, úgynevezett másodlagos szennyezések jelentik.
Körülbelül a lakosság 95%-ának van jelenleg közműves ivóvízellátása. A fennmaradó 5% részben kis kapacitású, változatos üzemeltetésű ivóvízellátó rendszerekből, részben saját ásott vagy fúrt kútjából kapja az ivóvizet. Ezek minőségéről jóval kevesebb információnk van, de mindenképpen kockázatosabbak, mint a közműves rendszerek.
Manapság sajnos a hazai ivóvízhálózat állapota szinte mindenütt hagy kívánnivalót maga után. Emiatt a megtermelt ivóvíz nagyon nagy része elvész. Vagy azért, mert elszivárog a hálózatból, vagy azért, mert a hálózat mosatására használják fel, hogy a lerakodó üledék vagy korróziós anyag ne a lakások csapján folyjon ki. Azt sokan nem tudják, hogy az ivóvíz-szolgáltató csak a vízóráig felelős a hálózatért. Ami azon túl, a házban, illetve a lakásban van, annak a karbantartása a tulajdonosok feladata. Az egyik komoly probléma éppen a háztartási hálózatokban jelentkezik. A 20. század első felében épült épületekben még sok helyen most is előforduló ólomcsövekből kioldódhat az ólom. Akár olyan mértékben is, hogy meghaladja a hatályos jogszabályban előírt határértéket.
Ma már egyre több háztartásban használnak víztisztító berendezéseket. Ezekkel kapcsolatban a szakember elmondta, hogy az egyszerű aktívszén-szűrős kancsóktól a több százezer forintos, membrántechnológiát alkalmazó berendezésekig nagyon széles a skála. Ezek a klórvegyületek eltávolítására szolgálnak, és gyakorlatilag ionmentes vizet állítanak elő. Az ország legnagyobb részén szükségtelen a használatuk, aki mégis ilyet vásárol, annak érdemes meggyőződnie róla, hogy bevizsgált, engedélyezett terméket választ-e. Gondot kell fordítani a megfelelő karbantartásra (pl. a szűrők gyakori cseréje) is, mert különben a berendezés inkább szennyezi, mint tisztítja a vizet.
A felsorolt eseti problémák ellenére Vargha Márta maga csapvízpárti. Azt tanácsolja, hogy aki csak teheti, igyon inkább csapvizet, ne termeljen felesleges műanyaghulladékot az ásványvizes palackokkal. Ugyanakkor az, hogy Magyarország ennyire jól áll ivóvízzel minőségi és mennyiségi szempontból is, egyben felelősség is, hogy ezt megőrizzük a gyermekeink számára is.
Forrás: mta.hu
