Hazafi és forradalmár, a magyar költészet megújítója, a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője volt Ady Endre. Ady halálának 100. évfordulóján a Kelet című folyóiratból – a költő halálát követően megjelent számából -, idézünk.
hirdetés
„Nagy nemzeti gyászban, országot sorvasztó szomorúság közt futott le a magyar égről a legfényesebb csillag: Ady Endre meghalt.
hirdetés
És abban az országban, amelyikben csaknem minden családnak van siratnivalója, szomorú halottja, abban az országban, ahol durva és erőszakos megszálló csapatok elől csoportokban fut a nép, és otthon nélkül bolyong ezer és ezer ember, abban az országban, ahol semmi sem biztos, ahol minden rosszat és ijesztőt hozhat a holnap, abban az országban, amelyik még arról sem bizonyos, hogy ország lesz-e holnap, és megmarad-e belőle valami, még akadt könny, hogy Ady Endrét elsirassa.
Amíg élt, szárnyaló járású költő volt, nem kereste a tömegek kedvét és nem törődött vele, hogy az, amit ír, megfelel-e a megszokott ízlésnek és az iskolákban tanult fogalmaknak. És mégis százezrek tolongtak a koporsója körül, amikor temették, egy pillanatra megállt Budapest vérkeringése és Budapesttel együtt gyászolt az egész ország, ebben az országban még azok is, akik a költőt nem is ismerték, vagy alig értették. Miért? Azért, mert mindenki megérezte, hogy Ady Endre próféta volt, ennek a most vajúdó, vér, könny között nehezen születő új Magyarországnak a költője.
Évtizeddel járt nemzete előtt és jelezte azt az utat, mely minden szolgák fölszabadulásához, régi magyar átkok megszűnéséhez vezetett. Mózes tragikuma ismétlődött meg itt: az ígéretföld küszöbén halt meg a költő, aki egy népet idáig vezetett…Dacos bánat, bús elszánt magyarság, kuruc sírva vigadás, vakmerő akarások költője volt Ady Endre.
A forradalmat írta, a forradalmat hívta, a forradalmat csinálta már akkor is, amikor béke és aludttejbe fulladó rezignált megnyugvás volt ebben az országban minden. Érzékeny szeizmográf, aki már akkor érezte a világfölfordulást, amikor Nyárspolgárországban néhány ezer ember idilli nyugalommal nézte, hogyan dolgozik és verejtékezik érte millió másik ember. És amikor az a sok millió ember nem is álmodta, hogy másképpen is lehet, és az a néhány ezer kiváltságos azt képzelte, hogy ez mindig így lesz, mindig így marad.
Az csak természetes, hogy ez a nyugtalan, forradalmi lélek, ez a minden szenvedőkkel együtt érző, minden nyomorulttal együtt szenvedő érzékeny szív hozzánk tartozott. Büszkék voltunk arra, hogy Ady Endrét testvéreink közé számíthattuk. Ady Endre soha sem tartozott a névleges testvérek közé. Azért jött közénk, mert a szíve ide hozta, mert az egész gondolkozása, az egész életfölfogása a szabadkőművesség magasztos eszméivel egy szálban gyökerezett. Addig, amíg a fővárosban volt, addig, míg egészséges volt, páholya munkáit szívesen látogatta. De ha nem is volt itt, ha elválasztotta tőlünk a távolság vagy a betegség, az a munka, amelyet a profán életben kifejtett, igazi, tiszta szabadkőműves munka volt. Minden magvetők között, akik az új Magyarország magvát szórták, ő volt a legelső, a legnagyobb hatású munkás.…Azt az ürességet, amely utána maradt, mi, akik testvérei voltunk, kétszeresen érezzük. A nagy költőben egy jó testvért is elvesztettünk…”
„Kelet”, a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy közlönye, XXIV. évf., 1919., 2. sz., 21–22. o.
